3. fejezet

A felavatási buli

- Én? Mint... mint új tulajdonos? - Harry köpni-nyelni nem tudott. Oly sok meglepetés érte egy röpke délutánon, hogy nem volt képes feldolgozni. Ott ált előtte a barátainak apraja-nagyja, és mind őt ünnepelték. Ott volt többek között Neville a nagymamájával; Luna az édesapjával; Lupin; az összes Weasley, beleértve Percyt, Billt és Charliet, sőt, még Ginny is előmerészkedett a szobájából; Hagrid; Dumbledore; Tonks; Mordon; Sturgis Podmore, aki megpróbált minnél távolabb kerülni Rémszemtől; Kingsley Shacklebolt; Mundungus Fletcher az elmaradhatatlan pipájával -állta Mrs. Weasley szigorú tekintetét-; és még nagyon sokan.

- Mint Sirius egyetlen élő rokona, a ház és minden, ami a Black-családé volt, mától a tied. - Mondta mosolyogva Dumbledore. - És még valami. Ugyan még messze van az iskola, de most bejelentem neked is, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése tantárgytól véglet búcsút vett Dolores Umbridge professzor is. Az új tanár pedig Alastor Mordon lesz. Ezúttal az igazi. - A reakciókból kikövetkeztetve nem csak Harrynek volt újdonság a hír. Ugyanolyan csodálkozó tekintetet vágott ki a bejelentés Ronból, Hermionéből, Ginnyből, és a többi diákból, akik nem voltak beavatva. Ekkor Percy lépett oda Harryhez.

- Öhm... Harry, beszélhetnék veled?

- Persze...

- Négyszemközt. - nézett görül idegesen Percy, és elindult kifelé a hallból, és Harry követte.

- Szóval... - Percy még mindíg nem volt túl nyugodt - Bocsánatodat kell kérnem. Elég bunkó voltam tavaly...

- Harry? Harry Potter? - Kérdezte egy ismerős hang Harry háta mögül. A fiú megperdült, és maga előtt látta Phineas Nigellus festményét. A képen a varázsló mögött nem csak a Mardekár-házra jellemző ezüst-zöld volt látható, hanem egy fekete szalag is. - Öhm... Örülök, hogy itt vagy.

- Maga meg kicsoda? - Kérdezte Percy Phineastól, immár teljesen más hangon.

- Oh, elnézést. Phineas Nigellus vagyok, Sirius Black ükapja.

Harry meglepődött. A portré eddig mindíg mint 'semmirekellő ükunoka' jelzővel illette Siriust. Ezzel szemben most láthatólag büszke volt halott rokonára, és így is mondta ki a nevét: büszkén, mintha a példaképe lett volna.

- Igen? Akkor ön hogyhogy mardekáros? - Percy hangja percről percre vált mind gúnyosabbá. Szemmel láthatóan ellenszenves volt neki Phineas.

- Percy, ezt most hagyjuk... - próbálta menteni a helyzetet Harry, de ezzel nem ért el túl jó eredményeket.

- Nem, tudni akarom. Hiszen, az összes Black Griffendéles volt. Maga miért lett mégis ilyen? - A Percy hangja már nem csupán ellenszenvet, de tömény utálatot sugárzott. Még talán Harry sem beszélt így Malfoy-jal...

- Mi bajod van velem, te fiú? - a portré hangja ugyan erős volt, de korán sem annyira, hogy megijessze vele a volt prefektust.

- Nincs nekem bajom, csak azt szeretném megtudni, hogy miért lett valaki Mardekáros, holott Griffendél- leszármazott! - Percy hangsújából ítélve lezártnak tekintette a vitát, és beérte annyival, hogy 'csak' felbosszantotta Phineast.

- Mi? Leszármazott? - Harrynek leesett az álla döbbenetében. fogalma sem volt róla, hogy még élnek Griffendél- leszármazottak, és most kiderül, hogy tulajdon keresztapja is az volt. De vajon miért nem mondta ezt el Harrynek?

- Nem is tudtad? - Most Percyn volt a meglepődés sora, de ő még feleannyira sem csodálkozott el, mint Harry. - Bár igaz, nem nagyon hangoztatták... De ha kíváncsi vagy a részletekre is, akkor kérdezd meg tőle. - mutatott a festményre, és visszament a hallba, elfelejtve azt, hogy miért is akart beszélni Harryvel.

Mikor Harry is visszament, már javában folyt a beszélgetés. Ron éppen Dumbledore-nak magyarázta, hogy nem volt jó ütlet őt jelölni prefektusnak (- Nem értek én semmihez. Nem lehetett volna más jelölni? Bárki mást! - mérgelődött); Mrs Weasley Mundungussal acsarkodott, aki vígan pipázgatott. Hermione Ginnyvel beszélt, de mikor meglátta Harryt, gyorsan becsukta a száját, nehogy meghallja őt. Igaz, akkora volt a ricsaj, hogy Harry még ha ki is akarta volna őket hallgatni, akkor sem biztos, hogy sikerült volna neki. Ekkor megpillantotta őt Mr Weasleyt, aki Luna édesapjával beszélt.

-Á, Harry, gyere ide! - Hívta Harryt vidáman. Harry odament, és rögtön megtudta, miért volt olyan boldog. - Ismered Larry Lovegood-ot? Képzeld, ő is gyűjti a villásdugókat! Mennyi is van már belőle?

- Közel háromszáz, de még mindíg nem tudom, mire valóak. - csóválta a fejét a Mr Lovegood, és ezzel kitűnő alkalmat adott Mr Weasleynek, hogy ecsetelhesse, mire is használják a muglik a villásdugót. Harry gyorsan tágított, és ekkor megpillantott valamit az egyik sarokban. Egy fatábla volt, rászögezve egy groteszk valami. Mielőtt Harry megállapíthatta volna, mi az, Hagrid lépett oda, fölkapta, és lesietett vele a pincébe. Dumbledore, akit eddig lekötött Ron, most odalépett Harryhez.

- Nos, Harry? Hogy tetszik a ház? - kérdezte mosolyogva.

- Soha nem kaptam még ekkora születésnapi ajándékot... - mondta Harry - De remélem, hogy majd megbirkózok vele. - Ekkor rádöbbent, mit vitt le Hagrid a pincébe. Éppen vele szemben voltak a levégott manófejek a falon, és azok pont ugyanúgy néztek ki, mint a vadőr csomagja...

- Professzor úr, mi történt... Mi történt Sziporral?

- Nos, a manót igen nagy vádak alá helyeztük, és úgy döntöttünk, hogy most, hogy Sirius - akit eddig nem szeretett, de attól még a gazdája volt - meghalt, nem volna célszerű elengedni. Elcsapódna Malfoyékhoz, és elmondana mindent a Rendről... Nem vállalhattuk ezt a kockázatot. - Dumbledore hangja kissé komorabb lett ugyan, de Harry örült annak, hogy Szipor megkapta a magáét. - Öhm, Harry, szeretnélek megkérni arra, hogy Hermione előtt ne hozd szóba ezt az esetet a manóval. Tudom, hogy működtet egyfajta klubbot a házimanók megsegítésére, és nem volna jó ötlet engem lejáratni előtte... - mondta Dumbledore.

- Öhm... Nem hiszem, hogy az elvei mellett maradna, ha Sziporról van szó.

- Hát, igen, da már elkésett a kérdés. Sziport - saját kérésére - lefejezték, és ha eljön az ideje, akkor kirakljuk a többi fej mellé. Addig is van szerencsém bemutatni Szipor utódját, egy régi ismerősödet, Dobbyt! - mutatott a mellette épp most feltűnő manóra, akinek fültől-fülig érő mosolya volt. De nem csak ez volt az érdekes rajta. Most is viselte Hermione összes sapkáját, amit a lány még a múlt évben kötött.

- Dobby örül, hogy itt dolgozhat Harry Potternél, uram! - sipította vidáman, és meghajolt Harry előtt. Ettől alaposn lecsupaszodott a feje, mivel az összes sapka Harry lábára esett.

- Dobby! - kiáltotta valaki mérgesen. Mikor Harry odanézett, látta, hogy Hermione közeledik hozzájuk, és szinte zajtékzott dühtől, mert nem tetszett neki a látvány: Az összes nagy gondal kötött manósapka egy manónál van, ezzel megfosztva több társát a szabad élettől. Ezt az igazgató is észrevette, és ő is elhátrólt, kikerülve Hermione esetleges kínos kérdéseit. - Hogy képzeled ezt? Ezeket nem csak neked csináltam!

- Dobby tudja, de a többi manó nem akar szabad lenni! Dobby mondta nekik, hogy ha nekik nem kell a sapka, akkor Dobby elveszi őket! És azóta nem takarít más a Griffendélben, csak én. De nem baj, mert mindíg új sapkákat találok! És Dobby reméli, hogy máskor is fog kötni a kisasszony! - Dobby, mikor beszámolója végére ért, sikerült fölszednie az utolsó sapkát is, és vidám pukkanással eltűnt.

- Hát ilyen nincs... - mérgelődött Hermione - Beszélni kellene azokkal a szerencsétlenekkel... Mit csináljak, hogy végre észhez térjenek?

- Szerintem tarts megint éhségsztrájkot. - mondta Ron, aki most kapcsolódott be a beszélgetésbe.

- Jaj, Ron, ne légy nevetséges! Ha csak én nem eszek, az nem elég. Még így is több száz embert kell etetniük... A legjobb az lenne, ha már itt elkezdenénk, hogy Dobbynak ne legyen olyan sok tennivalója.

- Mi? Mi az hogy elkezdenénk? Ne hidd, hogy én ebbe beszálok, Hermione! Ez őrültség... - morogta Ron, és elindult a szobájába.

- Beszélni kellene az ő fejével is... És te, Harry? Te beszálsz? - kérdezte a lány

- Oh, Hermione... - jött zavarba Harry - Nem akarlak megbántani, de amire most nagy szükségem van, az pont a kaja... Dursleyéknél nem ettem túl sokat, mert Dudley még mindíg...

- Aha... Na jó, akkor más megoldást kell találni. Mondjuk... Hogy ne kelljen annyit takarítania, mindíg pakolj el mindent... Ha kell, még Ron után is.

- Őőő... Oké... Nem baj, ha most fölmegyek? Iszonyú fáradt vagyok, és tudod...

- Oké, én addig... - a mondatot nem tudta befejezni, mert ekkor visszatért Dobby, és most már csak egy piros-kék csíkos manósapka volt a fején. - Dobby, gyere csak ide! Beszélnünk kell. - mondta Hermione, és ezzel Harrynek kitűnő alkalmat adott arra, hogy barátja után mehessen. Gyorsan felment a lépcsőn, és benyitott a szobába. Ron az ágyon ült, és fel sem nézve kérdezte:

- Csak most sikerült elszöknöd előle?

- Hát, igen... Nehéz eset, az biztos. - mondta Harry, és mindketten vigyorogni kezdtek. Ám az idült állapot nem tartott sokáig, mert két bagoly szált le az ablakpárkányra. Először nem vették észre, de mikor az egyikük kopogtatni kzdett a csőrével az üvegen, a fiúk beengedték a szobába. A baglyok berepültek, tettek egy nagy kört a szobában, majd távoztak - már levél nélkül. - Mindkét levél mérnöki pontossággal a címzett kezébe repült, és mire felnéztek volna, a baglyok már szinte el si tűntek.

- Mi lehet ez? - kérdezte Ron, és vizsgálgatni kezdte a boprítékot. Aztán megállt a pecsétnél: A jól ismert, Roxforti címer volt az.

- Ez nem lehet... A könyvlistát csak később szoktuk megkapni... - mondta Harry, és bontani kezdte a borítékot. Ron követte barátja példáját, majd mikor kinyitották, nagyot néztek. Megjöttek az RBF eredményeik.